Egy németországi térdműtét tapasztalatai

Férjem térdét már többször műtötték. Németországban először 2010-ben. (Kézilabda...). Akkor kapott egy új elülső keresztszalagot, illetve a porcleválásból és egyéb csontsérülésből fakadóan további beavatkozásokra került sor.

A kézilabdát a műtét után abbahagyta, de 2017. szeptemberében újra fájdalmat ill. instabilitást érzett a térdében: konkrétan összeesett. Kiderült, hogy a hét évvel előtte beépített térdszalag felszívódott. Elment az előző műtétet is végző dokihoz, aki rossz hírrel szolgált: hiába, hogy még csak 31 éves, ő már nem lát más megoldást, mint a térdprotézist. Utolsó mentsvárként elküldte még egy térdspecialistához, hátha ő tud segíteni...

Felhívjuk ezt a specialistát. Három hónapra rá kapunk nála egy időpontot. A doki szűkszavú, de a lényeg: egy speciális, komplex stabilizáló beavatkozásra lesz szükség. Térdprotézisről nem beszélünk. A recepción egyeztetünk időpontot. A műtétre két hónappal később kerül sor.

Az operáció előtt több felkészítő vizsgálaton kell részt venni. Többek között felvetődik a kérdés: leborotválhatjuk-e a lábat még otthon? "Azt majd a nővérek intézik."

Elérkezik a műtét napja. Rengeteg kitöltendő papír. (Az aktakukac feleség jól jön.) Egy ápolónő felkísér minket a szobába. Egyágyas, fürdővel, wc-vel. Nem alapszolgáltatás, de a doki olyan kórházban műt, ahol csak egyágyas szobák vannak. Étkezés menülapról. (A kórháznak nincs saját konyhája, egy közeli étteremből hozzák az ételt.) - 10€ napidíjat kell fizetni a kórháznak. (Ez minden intézményben így van.)

Az ápolónő kedves, viccelődik, próbálja oldani a feszültséget. Átnyújt a férjemnek egy filctollat, hogy jelölje be, melyik lábát fogják műteni. Mindkettőt. Amit az egyikből kivesznek, azt a másikba beteszik. Az ápolónő erről nem tud. (Ők fognak altatni.) Kimegy. Utánakérdez. Tíz perc múlva visszajön: igazunk van. A férjem kezébe nyom egy borotvát: legyen szíves leborotválni a lábát. (Otthoni körülmények között, kevésbé idegesen egyszerűbb lett volna.)

Délután sor kerül a műtétre. A fájdalom durva. Infúzióban érkezik a fájdalomcsillapító. Férjem csenget: jeget kér. Nem jön senki. Kimegyek szólni. Mindjárt hozzák. Kis idő elteltével megérkezik az ápolónő, kezében az egyéb gyógyszerek, jég sehol. Elfelejtette. Túlterhelt. Kevés az ápoló, sok a beteg. (Egy ott dolgozó, magyar hölgytől tudtuk meg, hogy nemrég duplájára emelték az egy ápolóra jutó betegek számát.)

Férjem állapota másnapra sem javul. Szeretne a saját lábán kimenni a wc-re. Segítséget kér az ápolónőtől. "Magának holnap haza kell mennie, ott is egyedül kell megoldania." Szívós egy férfiról van szó, de az ágyból kikelés egyedül még tényleg nem megy. Apropó: már holnap haza kell menni? 

Délután megjelenik a doki. "Tényleg haza kell holnap mennem?" A doki kérdőn néz. Heves tiltakozásba kezd. Ahhoz túl nagy beavatkozást hajtottak végre a térden. Egy napot még biztosan élvezi a kórház vendégszeretetét.

Az ember meg is nyugodhatna, de bejön az ápolónő. Holnaptól másik betegnek kell az ágy. Rövid, de határozott diskurzust vált a doki az ápolónővel: egy plusz kórházi napban megegyeznek. Értjük az ápolónőt: neki is van egy főnöke, és a kórházi kapacitás is szűkös. A másik oldalon ott a beteg.

A plusz egy kórházi nap után végül hazatért a párom. Azóta szerencsésen felépült, és hálásak vagyunk az említett orvosnak és a közreműködő gyógytornászoknak is.

Örülünk annak is, hogy egyágyas szobában lábadozhatott a kórházban, és az ápolónők többsége kedves és gondoskodó volt. Egyben (ismét) megtapasztaltuk, és megértettük, hogy országtól függetlenül az egészségügy (is) egy nagyon összetett terület.


Valami újdonságot keresel a Facebookon? Nézz be ide. Követhetsz Bloglovinon is

Ki írja a blogot? A "Rólam" fül alatt találod.
Kérdésed van? Szeretnéd megosztani a véleményedet velem? Elérhetőségek itt.