München egy gimnazista lány szemével

Noémi tavaly nyáron két hétre meglátogatott minket Münchenben. Ebben a bejegyzésben az élményeiről mesél Nektek.

Egy masszívan angolos évfolyam tagjaként különlegességnek számít, hogy németből érettségizek. Két éve, mikor a fakultáció választásnál ez a döntés körvonalazódott számomra, még sok kétség merült fel bennem, hogy meg tudom-e tanulni ezt a nyelvet négy év alatt heti három órában olyan szinten, amivel biztonságban érzem majd magam, mikor májusban leülök érettségizni. Azóta persze rájöttem, hogy ugyan soha nem fogom azt érezni, hogy száz százalékosan biztos vagyok a tudásomban (mert a német nyelv minden szépségével valószínűleg még a német anyanyelvűek sem lehetnek tisztában), de már el tudok képzelni egy olyan jövőt, amiben legalább elmegyek vizsgázni. A tény, hogy erre a következtetésre jutottam, nagyban összefügg annak a két hétnek az eseményeivel, amit Münchenben töltöttem.

Magától értetődő, hogy mikor Zita és Andris tavaly felajánlotta, hogy látogassam meg őket Németországban, kicsattantam a boldogságtól, és kicsit féltem is egyszerre. Soha nem utaztam még teljesen egyedül, és egy hétórás vonatút külföldre kicsit nagy falatnak tűnt elsőre. Ugyanakkor meg sem fordult a fejemben, hogy visszautasítsam az ajánlatot, hiszen nagyon kíváncsi voltam. Egyrészt a saját határaimra, másrészt Münchenre. Ebben a kis bejegyzésben pedig nem is untatlak tovább titeket az előbbivel, hanem azokat a tapasztalatokat osztom meg veletek, amelyeket ez alatt a két hét alatt gyűjtöttem Németországban.

Vonattal Münchenig

Mikor az ismerőseimnek mesélek erről az utazásról, kicsit mindenki meglepődik azon, hogy vonattal mentem. Mintha külföldre csak repülővel lehetne utazni! Ha az ember felkészülten érkezik – könyvmolyok előnyben –, elrepül az a pár óra. Lehet, hogy ez fals megfigyelés, de a wifi gyorsabb a németeknél, a térerőre viszont nem szabad hagyatkozni, mikor a hegyek felé közeledik a vonat. A hidegre is mindenki készüljön fel, kánikula ide vagy oda. Néha kicsit túlzásba esnek a klímával.

Az időjárásról

Zitáék szerint csak pechem volt az idővel, de tény, hogy ha most utaznék, egy esőkabáttal többet és öt rövidnadrággal kevesebbet csomagolnék a bőröndbe. Annak ellenére, hogy már jócskán benne voltunk a nyárban, és napközben ezt senki nem kérdőjelezte meg, a reggelek és az esték bizony hűvösek voltak. Meg kell szokni ezt a nagy ingadozást meg az esőt, és még örömöt is lelhet benne az ember, mikor a szerettei a telefonban a tomboló hőségre panaszkodnak. Szakértők szerint egyébként a müncheni időjárás egy-másfél hetes eltéréssel érkezik meg hozzánk, amit meg tudok erősíteni. Amint a vonat befutott Pestre, az ég is elkezdett dörögni, hogy biztosítsa a drámai érkezést.

Kertes ház – lépcsőház

München kertvárosában gyakoriak a kívülről teljesen normális (a megszokotthoz képest elég nagy méretű) családi háznak tűnő házak, amelyek igazából három lakást olvasztanak magukba. Aki az alsó szinten lakik, nagyon jól jár, mert ugyan „csak” a ház egyharmada az övé, de van egy kis kertje, ami éppen elég kerti sütögetéshez, pihenéshez. Mikor először beléptem ebbe a lépcsőházba, egyből szembetűnt az ajtó melletti kis cipőtartó állvány. Furcsa… A németeknek viszont egyáltalán nem, és igazuk is van. Annyi kihasználatlan hely van egy lépcsőházban, miért ne lakhatnák be azt is?

Júliusban iskolapad – önként

A legtöbbet talán az iskoláról tudok mesélni, hiszen vendégtanulóként az idő egy jelentős részét egy gimnáziumban töltöttem. Ez a szó szoros értelmében értendő. A német gyerekek szinte egész nap a suliban vannak: a délelőtti óráikon kívül délután is van tanítás. A napközi, mint olyan, náluk nem választás kérdése, és ez nem csak a kicsikre vonatkozik. A felsősök és a középiskolások is lehúznak még pár órát délután. Az én kíméletesen összeállított órarendemmel is előfordult, hogy négyig tartott a tanítás. 45 perces órák helyett másfél órás tanórák vannak, hogy a diákoknak ne kelljen olyan sok tanszert magukkal cipelni. Tizenegyedik osztálytól kezdve az évfolyam hagyományos, osztályokra szerveződő rendszerét felbontják, és a tanulók maguk választják ki azokat a tantárgyakat, amelyeket tanulni szeretnének.

Érdekesség, hogy a németek tanul(hat)nak pl. biofizikát, pszichológiát és gazdaságtant is, valamint felvehetnek olyan nyelvórát, amelyen kifejezetten a szóbeli készségeiket fejleszthetik. Angolórán nem nyelvtani feladatokkal és képleírásokkal foglalkoznak, hanem Shakespeare-t olvasnak és értelmeznek. Sokkal több a gyakorlatias feladat a német oktatásban, a tanárok szerepe is némiképp más, mint nálunk. Sokszor diákok tartják az órát, remekül felkészülve a tananyagból, lelkesen, és ilyenkor a diáktársak is aktívabbak. Nem akarok túlzottan általánosítani, hiszen sem magyar sem német példából nem láttam eleget ahhoz, hogy nagy következtetéseket vonhassak le, de talán elmondhatom, hogy ebben a német gimiben fegyelmezettebbek a diákok, mint ahová én járok. Érdekli őket, amit tanulnak (ennek talán épp az az oka, hogy ők választják ki a tantárgyakat), hozzászólnak a témához, kérdeznek, és mikor valaki beszél, a többiek odafigyelnek. Furcsa volt ez az alapjában véve más hozzáállás, és kicsit hiányzott is az a pezsgés, alapzaj, amihez hozzászoktam az évek során, ugyanakkor ez egy pozitív minta lehetne, amitől mi sem állunk olyan messze, mint sokan gondolják.

Ami a németeknek finom…

Egy ország kultúrájához szervesen hozzátartozik a gasztronómia, így ezt a pontot sem hagyhattam ki, habár sok jóval sajnos nem kecsegtethetek. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy túl sok tapasztalatot szereztem a menzán. Egy biztos: a virsli akármikor, akármilyen körülmények között ütőkártya. Nincs is vele semmi baj. Finom – bár túl sok különlegességet nem fedeztem fel benne –, de mikor tízből négyszer virsli a menü, ráadásul borsóval és ketchuppal (mert a ketchup is mindennel és minden körülmények között működik), akkor még én is eltántorodok.

Ami viszont nagyon meglepett, az a hentes különös szerepe a németeknél. Mert hentesnél nem csak nyers húst lehet venni a furcsán megvilágított pultból. Münchenben a hentes egyben gyorsétterem is, ahol mindenféle sült húsfélét lehet helyben fogyasztani. Leberkäse-t például, ami tulajdonképpen sült májkrém, és elég bizarrul hangzik, de nekem kifejezetten ízlett.

+ 1 tipp: Ha Németországban jártok, mindenképp vegyetek Nutellát, és hasonlítsátok össze az itthonival. Lehet, hogy csak én misztifikálom túl, de sokkal krémesebb és töményebb, mint ami nálunk kapható…

Közlekedés Münchenben

Ez volt az a szegmense az utazásnak, amitől a legjobban féltem. Igazi kisvárosi lány, idegen ország, nagyváros, S-Bahn, U-Bahn… Mikor először láttam S-Bahn-térképet, majd elájultam. Persze (ezt is) túlreagáltam, mert nagyon átlátható és követhető az egész, egy két alkalom után belejön az ember.

A belvárosban mindenféle közlekedési eszköz jár (S-Bahn, U-Bahn, villamos), az S-Bahn érinti a külváros néhány pontját, még kijjebb pedig buszok járnak. Minden feliratozva van, az összes érkező járművet feltüntetik a kijelzőn, és még a buszon is kis képernyőn követhetjük az útvonalat, a különböző megállók neveit. Ez az átláthatóság a tömegközlekedésben itthon nagyon ritka.

Autóval viszont nincs ilyen könnyű dolga az embernek. Reggel korán kell elindulni, ha az ember nem akar dugóba kerülni, és ez nagy probléma a munkába induló tömegnek. Az is nagyon furcsa volt, mennyire más Münchenben az autósok és a kerékpárosok viszonya. Míg itthon az emberek aligha ülnek bringára, ha hosszabb utat akarnak megtenni, és inkább kerülik a forgalmas területeket, addig ott mindenfelé látni kerékpárosokat, akik vakmerőségükkel már-már terrorban tartják az őket kerülgető autósokat. (Persze most csak túloztam.) Hétköznap reggel a gyerekek csordaként tekernek az iskola felé, már egészen kicsi koruktól kezdve, függetlenül az időjárástól.

Az emberek

Végezetül pár szót szólnék arról, mennyivel másabbak – ha másabbak egyáltalán – a németek, mint mi. Ami kézenfekvő, és amit muszáj megemlíteni: mindenki nagyon udvarias és segítőkész. Nem volt olyan helyzet, amelyben ne kaptam volna útbaigazítást vagy tájékoztatást, ha szükségem volt rá. Az viszont tény, hogy ehhez tényleg kérni kell őket. Amíg szerencsétlenkedtem, és arra vártam, hogy valaki majd megszán, csak az időmet pazaroltam. Ha valamilyen észrevételem lehet azokról az emberekről, akikkel ott találkoztam, az az, hogy bár nagyon toleránsak a külföldiekkel szemben, és nagyon jól szituáltak, amíg lehet, kimaradnak ezekből a szituációkból. Érdeklődnek ugyan, de felszínesen teszik. Felszínesebben, mint hozzászoktam. Talán csak mi vagyunk túl indiszkrétek, vagy még inkább csak én magam, hiszen embertömegeket nem lehet egymáshoz hasonlítani, messzemenő következtetéseket levonni. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a lényeget, azt mondanám, a magyarok szélsőségesebbek, mint a németek. Vagy nagyon kíváncsiak és törődőek, vagy faragatlan tuskók. Ezek közül egyikkel sem találkoztam, míg Németországban voltam.

Azt mindenesetre mindenki értékeli, ha németül szól hozzájuk az ember. Tisztában vannak vele, hogy a nyelvük nehéz, és nem harapják le az ember fejét a nyelvtani hibák miatt. (Angolul egyébként szinte mindenki tud, és nagy terhet vesznek le az emberről, mikor ezt megmutatják.) A diákok különösen örültek neki, hogy egy cserediákot végre hallottak németül beszélni, és bár mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ezt rengeteg hibával tettem, egyáltalán nem csináltak belőle nagy ügyet. Valószínűleg nem csak rám jellemző, hogy túl sokat várok magamtól ezen a téren, és elfelejtem értékelni azt, amit már tudok. Erre viszont tökéletes volt az a pozitív visszajelzés, amit kaptam. Egy kicsit lazultak a belső gátlásaim, és ebben ők nagyon sokat segítettek.

Valami újdonságot keresel a Facebookon? Nézz be ide.
Követhetsz Bloglovinon is
Ki írja a blogot? A "Rólam" fül alatt találod.
Kérdésed van? Szeretnéd megosztani a véleményedet velem? Elérhetőségek itt.